Tóta W. Árpád cikksorozatot írt Tomcatról, a sajátos stílusában: worluk ugyanis megint egyszerre ment szembe a két legnépszerűbb nézettel, hiszen az Eroica túl megengedő a nagy antitomcatistáknak, és természetesen túl álszentnek tűnik a tomcatista tizenéveseknek. Mondhatnánk, hogy korrekt a cikk, azonban sajnos nem mutat túl az aktuális helyzeten.
Tomcat ugyanis radikalizálódik, ráadásul szerintem is kevesebb energiát fordít írásai igényes megfogalmazására, mint régebben. Azonban egy lényeges dolgot figyelmen kívül hagy Tóta: azt, hogy nem csak Tomcat válik egyre radikálisabbá, hanem az egész ország. A miniszterelnök kurvaországozik. A politikusok agresszíven, egymást keményen alázva szólalnak fel – nem pedig Mikszáthék pikírt, szellemes stílusában ostorozzák az ellenoldalt. A tömött buszon, a járdán, az úttesten egymás ellenségei lettünk.
Az egész ország egy nagy ,,kurvaanyáddá" vált.
Az országos neurózis, az agresszió, a düh egyre inkább mindennapos. Csak nézzük meg egy nap hányszor frusztrálódunk és hányszor frusztráljuk környezetünket a metrón, az utcán, a munkahelyen, a boltban, az iskolánkban, az életterünkben! Az életterünknek hívott környezetben, mely szépen, lassan megmérgez minket. A saját hányásunkba fogunk fulladni, lassan elvesztve minden emberi méltóságunkat.Régen a magyart arról lehetett megismerni, hogy bajban azt kívánja, dögöljön meg a szomszéd tehene is. A ránk szabadított vadkapitalizmus évei alatt azt is sikerült elérni, hogy már nem csak kívánjuk, hanem teszünk is érte, ha érdekeink úgy kívánják: mérget etetünk vele, vagy elvágjuk a torkát.* És közben nem fogjuk fel, hogy saját magunkat is mérgezzük, a saját torkunkat is lassan, fokozatosan elvágjuk. Régen akkor is más előtt értünk be a forgóajtón, ha utána léptünk be. Ma, ha érdekeink úgy kívánják, a másikra döntjük az egész ajtót. Dögöljön meg ott, ahol van.
Radikalizálódunk. Tomcat is, a rendőrség is. Kitől várjunk hát megoldást? A magyar politikai, gazdasági elit – amely többsége igazi percember módjára ragaszkodik a szarért-hugyért összelopott becsületes munkával megszerzett vagyonkájához – ugyannak a rablóbandának a leszármazottja (ezt hívják elitváltás nélküli rendszerváltásnak), amely a szovjet hadsereg élén rátelepedett az országra – más kérdés, hogy a német hadsereg élén is rátelepedett volna, ha van elég ideje.
Nem kell áltatni magunkat. Az arisztokrácia minden országban és korban vitatható körülmények között szerezte meg a hatalmát, azonban egy idő után ráébredt saját felelősségére a példamutatásban. Nem a népnevelésben, hanem a példamutatásban. A magyar politikai elit pedig büszke arra, hogy kiemelkedő adósságállomány összehozásával évekkel (évtizedekkel) vetette hátra a demokratikus választáson gondjára bízott országot.
Nem az a baj, hogy nem állunk túl fényesen. Az a baj, hogy rossz irányba tartunk. Kádári kisemberként a nép, az istenadta nép pedig felülről várja a megoldást. Hogy majd a jóságos politikus felemel. Megoldja. Jobbá teszi. Elvégre ezt írta a választási plakátra. Hát, kurvára nem, kedves testvéreim, a változásnak bennünk kell kezdődnie.
_____________
*,,Marika fogta a kutya lábasát, és rárakta a szomszéd kéményére, aki majdnem belehalt a füstmérgezésbe." Marikát zavarta a füst. - Kékfény, 2007. 05. 14.
Utolsó hozzászólók