Bennem mindig megdöbbentően mély szánalmat ébreszt, ha egy férfiember nem képes megőrizni hidegvérét és méltóságát. Vannak az életben csaták, vannak jogos és jogtalan győzelmek és ugyanilyen vereségek. Ez a játszma erről szól. Az ipszilon-kromoszómával megáldottak/megátkozottak (nem kívánt rész törlendő) meg genetikailag-szociálisan úgy lettek kitalálva, hogy a győzelemhez ragaszkodjanak, vereség esetén meg mérlegeljenek: megéri-e csellel, újabb haditervvel támadni, vagy lehet hagyni az egészet a francba.

Ez persze csak az egyik (nyilván nem minden esetben helytálló) véglet, és valószínűleg azért áll hozzám közelebb, mert John Wayne filmjein Johnny Cash nótáin nevelkedtem gyermekkorom óta. A másik meg az a fajta szánalmas hiszti, amit F. Tivadar és H. Gyula csap napok, hetek óta.

H. Gyula volt karhatalmista, későbbi rendszerváltó és miniszterelnök. Mellesleg 75 éves volt tegnap. Az ország fele akkor is utálni fogja, ha amolyan Csintalanként átbukfencezik a jobboldalra, és minden délelőtt meaculpázik a hírtv-n. (A délutáni műsorsáv foglalt.) Gyulában ugyanis mindig azt a karhatalmistát fogják látni, aki majdnem kinyírta Dobó Katát a Szabadság szerelemben. A másik fele meg szereti, mert meg van róla győződve, hogy Gyula nélkül sosem lett volna rendszerváltás, meg nem utazhatnánk ingyen a tömegközlekedési eszközökön 65 év felett.

Pont erre hivatkozva döntött úgy köztársasági elnök, hogy Gyulának be kell érnie az eddig megszerzett (mellesleg igen rangos) plecsnikkel, oszt viszontlátás. Erre Gyula telenyilatkozza a sajtót, hogy de ő csak bűnözőkre lőtt, meg számoljon el az államfő a lelkiismeretével, amikor megtagadja Gyulától az újabb fémdarabot. Ahelyett hogy azt mondaná: „gyerekek, ne bohóckodjunk, öreg vagyok én már ehhez”, saját hősiességéről beszél. Pedig az igazi hősöket mindig mások szokták dicsőíteni, ráadásul ezt, az ő esetében meg is teszik a boldog egyesült németektől Dávid Ibolyáig a legtöbben. Mire föl a sértődöttség, mire föl tehát a hiszti? Mire föl ez a dörzsölt politikushoz nem méltó amatőrizmus?

F. Tivadar ellentmondásosan megítélt médiamunkás, akinek neve eggyé vált a Rádiókabaréval, amelynek kollektívájában olyan fantasztikus humoristák dolgoztak, mint Boncz Géza, vagy Hofi, hogy az új stand-up generációt ne is említsük. Meg olyan csapnivalóak, mint Maksa Zoltán, vagy Bajor Imre. Ez utóbbival – és a szebb napokat látott Gálvölgyivel – Tivadar egyre laposabb közéleti showt vezet az egyik kereskedelmi adón. Ez a műsor balra húz, egy másik, ugyanazon az adón meg jobbra húz.

A jobbos műsor vezetője – F. Sándor – meg elengedett egy „kirúgták Teddy-t is, pedig ő aztán tényleg nyalt eleget”-megjegyzést. (Merthogy F. Tivadart a saját sleppje tette lapátra a Magyar Rádióból.) Tivadar erre kékült-zöldült, fölfújta magát pulykába, majd sértődötten odavetette: „Remélem a Fábryt senki nem emlékezteti erre a mondatra halála órájában.” Az biztos, hogy egy igazi férfi nem így reagál. De hogy egy humorista?! Teddy bármilyen félmondattal teljesen jogosan, korrekten és szellemesen helyre tehette volna Fábryt, ehelyett hisztizik és csapkod – pedig a rajongói sem ezt várták tőle.

Ha pedig megnézzük ezt a két sértődött embert – nem mérlegelve, hogy mit gondolunk arról, hogyan viselkedtek velük szemben – nem férfiakat, hanem sírós kislányokat látunk. Odüsszeusz, mikor visszatért, következetesen és alaposan nekilátott, hogy kiirtsa a felesége körül gyűlt siserehadat. Nem pedig tányérokat csapkodott a földhöz, és sírással, meg stúdióból való kivonulással fenyegetőzött.