Ma még az is lehet, hogy nem lesz blog, mert tipikus amerikaiak lettünk: félünk. Félünk, hogy a Királyrák virtuális tornyaiba arab hackerek vezetik bele kettes számrendszerbe kódolt vírusaikat, hogy bábeliként omoljon össze a mi nehéz munkával felépített WTC-nk. Rettegünk attól, hogy ránk dőlnek, maguk alá temetnek minket szimbólumaink. Eredményeink alapján elértünk dolgokat (blog.hu elit, Goldenblog, néha egy-egy index címoldal), és kétségtelen, hogy azok, akik irigyek ránk, a blogszféra ENSZ-ének összes tagjára irigyek.

Nem folytatom tovább, félő ugyanis, hogy túlságosan szájbarágósra sikeredik az összehasonlítás. Hat évvel az amerikai terrortámadás után, hat évvel azon esemény után, amely fordított pillangó-hatásként olyan tornádót indukált, amely a világ legtávolabbi pontjain is megremegtette az összes pillangó szárnyát, közeledve a Bush adminisztráció utolsó hónapjaihoz, itt az ideje beszélni az okokról.

Tény és való, hogy szeptember 11. eseményeivel kapcsolatban unokáink is nagyjából annyira fognak tisztán látni, mint mi látunk most például a Martin Luther King-, vagy Kennedy gyilkossági ügyben: vakon tapogatóznak majd a fátyolos, tejfölszerű ködben, miközben fülükbe ellentétes információkat suttognak a helyes irányra vonatkozóan, és karjukat legalább a szélrózsa négy irányába rángatják. Így hát nem lenne túl komoly dolog belemenni olyan részletekbe, minthogy a repülőkön kívül mesterséges robbanószerkezetek is segítették-e összedőlni a Világkereskedelmi központot, hogy a harmadik repülő, vagy egy vadászgép rakétája robbant-e föl a Pentagonban a szomszédos benzinkút biztonsági kamerája szerint, hogy mi történt azokkal az utasokkal, akik fellázadtak az egyik eltérített gépen, hogy miért hagynak a terroristák New Yorkban szem előtt egy fehér kocsit, benne a megfelelő oldalon kinyitott Koránnal és gépeltérítő kézikönyvvel. Arról sem történik most állásfoglalás, hogy vajon tudott-e a CIA előre a merényletről, és ha igen, miért nem akadályozta meg. Ezekről egyelőre még mindig csak találgatni tudunk. Bár ezek lennének azok az alapkérdések, amelyek a konkrét terrortámadás körülményeit rekonstruálhatnák, a szeptemberi események társadalmi okai sokkal mélyebb gyökerűek. Mindkét szemszögből.

Az egyik szempont az egyszerű arab embereké, akiknek országában az Egyesült Államok évtizedek óta dolgozik azon, hogy szövetségesei kezére játssza a térség irányítását. Szövetségesek alatt persze nem csak Izraelt kell érinteni, hanem az USA által hatalomra segített dikátorokat, az azóta kivégzett tömeggyilkos Hussein-t, vagy a CIA által kiképzett, és éppen ezért az amerikai gondolkodásmódot remekül ismerő bin Ladent.

Kár lenne ellőni a megszokott, ,,minden az olajért megy" kezdetű mondókát, mert maga az olaj csak egy szempont az USA közel-keleti terveiben, és kétségtelenül nem az egyedüli. A közel-keleti probléma lényege az, hogy az Egyesült Államok és impotens, félbáb-szervezete az ENSZ, mélyreható elemzések nélkül, a több ezer éves ellentéteket, hagyományokat és gondolkodást ismeretének fontosságát mellőzve cselekszik. Úgy akar rendet tenni, hogy fogalma sincs arról, az adott térségben mi számít rendnek. Ez a mentalitás teljesedett ki a Bush adminisztráció alatt indított háborúkban.

A másik nézőpont az egyszeri amerikai emberé, aki utoljára talán a koreai és a vietnámi háborúk előtt lehetett nyugodt a külpolitikát illetően. Azóta, hogy a hidegháború kellős közepén, szabad szemmel észlelhetően elhúzott a dicső Államok felett a Sputnik, azóta, hogy az amcsi válaszkísérletek első eredménye az egész sajtó nyilvánossága előtt, nem sokkal a földfelszín felett atomjaira robbant, azóta, hogy a kudarcot az elnök azzal magyarázta, hogy az USA-ban legalább jóval magasabb az életszínvonal, sőt, azóta, hogy precizitásban, pontosságban az orosz űrprogram azóta is amerikai előtt jár, nos azóta az amerikaik egyre jobban be vannak szarva.

Tisztában vannak azzal, amilyük van, és félnek, hogy elveszítik. Sőt! Többre értékelik azt, amilyük van, mint amennyit ér, és jelentős érzelmi többlettel árazzák fel az esetleges veszteség által okozott kárt. Az egész (egyébként megdöbbentően korrekt és tiszta) hazafias retorika és érzelemvilág mögött mintegy megbúvó árnyékként ott van az egész amerikaiság elvesztésének lehetőségétől való rettegés. A hazafias country dalokban például egyértelműen felsejlik a veterán katonák, az államalapítók, a jólétért dolgozó kisemberek áldozatos munkája, aminek köszönhetik a szabadságot (Freedom ain't free, thank a vet), a recesszió és világválság idején utat építő, nélkülöző ősök története, és ez szól még a legnagyobb ötvenezer dolláros kocsik minőségi hangrendszeréből is.

Az amerikaiaknak azt tanítják, nem elsősorban közlekedésbiztonsági szempontból vannak széles útjaik, hanem azért, hogy háború, tornádó, támadás esetén könnyű legyen menekülni. Amikor Clinton az igazságtalan egészségügyi több biztosítós rendszer helyett állami biztosítót akart, a nép leszavazta, mert féltek, hogy elvesztik a jó minőségű ellátást. A legnagyobb, hazafias állami ünnepnapok (Függetlenség napja, Zászló napja, stb.) kisebb-nagyobb mértékben felsejlik a múlt, amikor mindaz, ami most van, nem volt.

Amerika mindennapjait a mai napig a félelem határozza meg. Az az egyharmadnyi állampolgár, aki kételkedik a szeptemberi események korrekt bemutatásában (és akire mellesleg jut kétharmad, aki készpénznek veszi, amit a tévében lát), szintén fél - annyi különbséggel, hogy félelmének tárgya nem a megfoghatatlan arab terrorista, hanem a saját kormánya.